Nyár volt és meleg Londonban, egy mesterséges tó mellett ült a társaság egy hosszabb séta után. Kirendeltük a sört a barátságos pub meg barátságosabb teraszán. Meg is érkezett a gyöngyöző ale, már szánkban is éreztük a fanyar ízt, amikor a társaságunk angol tagjai koccintásra nyújtották a poharukat.

Mi pedig próbáltuk elmagyarázni, hogy Habsburgok, 1848, forradalom és szabadságharc, aradi vértanúk, Haynau, 150 év, és hogy valójában mi sem tudjuk, lehet-e már koccintani, de inkább a biztonság kedvéért nem tesszük.

Szegény vendéglátóink igyekeztek úgy tenni, mintha értenék a zavaros magyarázatunkat, amely olyan hosszúra sikeredett, hogy az ale meg is melegedett kissé a napon.

No de tényleg: koccintunk sörrel vagy nem? A kérdés annál is égetőbb, mert nyakunkon a sörszezon.

A legenda

„Magyar ember nem koccint sörrel” – tanultuk még tinédzserként az öregektől, és a magyarázat az volt, hogy amikor Aradon kivégezték a 13 tábornokot, akkor az osztrák tisztek sörrel koccintottak a „sikerre”. Nem kérdőjeleztük meg sem a történet igazságát, sem azt, hogy a különös magyar ellenállásnak 150 évig kell kitartania. Elvégre 1999 még nagyon messzinek tűnt.

A zavar

De aztán csak elérkezett az ezredforduló, vele együtt az elbizonytalanodás. Az új, a rendszerváltás után felnőtt generáció már talán már sörrel koccintás tilalmáról sem biztos, hogy hallott, akik pedig igen, két csoportra bomlottak. Vannak azok, akik szerint a 150 év már letelt, ennyi volt, az enyhülés szellemében már mehet a koccintás, de megmaradtak a keményvonalasok is, akik kitartanak eme nagyon magyar gesztus mellett, mondván, lehet, hogy letelt a 150 év, de 1848 szelleme még ma is él.

A valóságalap

A témában több tanulmány és újságcikk született, és abban egyetértés mutatkozik, hogy semmilyen hiteles bizonyíték nincs arra, hogy Aradon bármilyen ünneplés zajlott volna a kivégzések után (kivétel el stilizált festményt, ahol pezsgőznek a Habsburgok), arra meg főleg nincs, hogy sörrel bármiféle koccintás történt volna. Annál is inkább, mert annak idején az osztrákoknál az volt a divat, hogy az asztalhoz verték a korsót.

Felmerült annak a lehetősége is, hogy az egész legendát a ravasz borkereskedők találták ki , hogy így harcoljanak az egyre tömegesebbé váló sörfogyasztás ellen.

Ugyanakkor valami alapjának csak kell lennie, hogy a „népszokás” ilyen mélyen és hosszan beleivódott a magyar mindennapokba.

Ebből a szempontból figyelemre méltó a 24.hu egyik 2017-es írása , amelyben a témáról Hermann Róbert történész nyilatkozik a lapnak.

Ebből kiderül, hogy a különös magyar szokásnak mégiscsak lehet 1848-49-es valóságalapja, de az nem Aradhoz kapcsolódik, hanem egy négy évvel későbbi szoboravatóhoz.

A budai várban 1853-ban avatták Heinrich Hentzi szobrát. Ő volt az az osztrák tábornok, aki a várkapitányként rommá lövette Pestet, miközben Görgei és csapata visszafoglalta azt 1849 májusában. Hentzi elesett ugyan az ostromban, de a pestiek nem tudtak megbocsátani neki. És a szobrának az avatásán már tényleg bőven folyt a sör a budai várban, ami tényleg kiválthatta a fővárosiak dühét és a sörrel nem koccintás dacának elterjedését.

Akkor most koccintunk vagy nem?

Természetesen mindenki maga dönti el, hogy mit kezd ezzel a legenda- és tényanyaggal.

Mindenesetre a sörrel nem koccintás egy különleges magyar szokás, ami nemcsak színesíti a kultúránkat, de őrzi a szabadság eszméjét és úgy erősíti a nemzeti összetartozást, hogy közben nem sérti más nemzetek érzéseit. Sőt, ha igaz a Hentzi-sztori, még az osztrákok is kénytelenek elismerni, hogy jogos a két pont.

Egy korábbi felmérés szerint egyébként a magyarok kb. fele még tartja magát ahhoz, hogy 150 év ide vagy oda, továbbra sem koccint sörrel.

Szavazás: Ön koccint sörrel?