Nyilván sokan vagyunk most úgy, hogy az elmúlt hetek szobafogsága után roppant jólesik kiszabadulni a négy fal közül.

És ha kiszabadulunk, akkor igyekszünk kerülni a népszerű „kiszabadulóhelyeket”, egyrészt mert még mindig bizonytalanok vagyunk, mennyire van közöttünk a járvány, másrészt mert emberek nélküli természetbe vágyunk.

Az eredeti terv az volt, hogy megállunk valahol a Velem és Kőszeg közötti kanyargós erdei úton, ott, ahol nincs autó. Aztán besétálunk madárdalt hallgatni az erdőbe, amely láthatóan rá se rántott a koronavírusra, egyszerűen csak bezöldült, ahogy minden évben.

Csakhogy amikor Lukácsházánál lekanyarodunk a 87-es útról, és meglátok egy töltést, felkelti a fantáziámat, és azt vizionálom, hogy a másik oldalán ott hullámzik a mesterséges tó.

Így aztán amikor néhány száz méterrel odább még egy parkolót is találok, magabiztosan bekanyarodok és behúzom a kéziféket.

Némi meglepetésre több más autó is áll ott.

Mint kiderült, nem azért, mert ott hullámzik ott bármi víz, hanem mert remek sétahely: gyakorlatilag utcai ruhában és cipőben gyalogolhatunk kilométereket egy olyan tájban, amely a felold és beszippant a maga egyszerűségében és szépségében.

Az innen induló gyalogút a Lukácsházi víztározó mögötti, az autóutakról láthatatlan tájba visz bennünket. Az út széli töltés minden bizonnyal a biztonsági rendszer része, de csak a nagyobb bajok esetén van szerepe.

Most viszont nincs baj, csak a panelből kiszabadult családok, kutyát sétáltató párok, fűben heverésző tinilányok vannak a koranyári napsütésben és a szemet gyönyörködtető zöld burjánzásban.

Az út mentén bokrok, ligetek, búza és árpaföldek váltják egymást, a látványt a Kőszegi-hegység teszi teljesség.

Valamiért egymást érik a magaslesek, mindnek különböző dizájnja van, mint a városvégi kiskertekben álló építményeknek.

Egyikre felkapaszkodom: zár nincs rajta, az ajtót kinyitva egy irodai forgószék és masszív szőnyegtakaró fogad.

Azt gondoljuk, hogy az út talán elvezet a víztározóhoz, de aztán egy kerítésbe (villanypásztor?) ütközünk, ahonnan visszafordulunk.

Nagyjából elég is volt.

Visszafelé jövök rá, hogy talán meg kellene osztani az élményt és a helyet másokkal is, mert ilyen kis sétautakból soha nem elég.

A töltésen egyébként vígan kerekeznek is: legközelebb azt az fedezzük fel.